Kis Ervin: Káin és Ábel
(Rakéta Regénytár)
Lebuda tekintete elsötétült, arcáról eltűnt a mosoly. - Ölelj meg! - De hirtelen hátralépett, kioldozta, ledobta ruháját. - Érezni akarlak. - Egymásba kapaszkodtak. - Szoríts! Akarlak! Téged akarlak! - Lezuhantak a fűbe. Ábel úgy érezte, megállíthatatlanul zuhan tovább. A száján lágy, meleg nedvesség fogta fel. Beleolvadt. A folyózúgás messze távolodott, eloszlott, a fény kihunyt a völgyben, mintha magába itta volna a csend. - Még! - A lány ráfonódott, fölébe került, birtokba vette nyugtalan kezével. Haja szétomlott, betakarta Ábel arcát. - Még fogjál! - Lebuda combja szétnyílt. Ábel zuhanni kezdett. a lágy meleg nedvesség fogta fel. A lány hirtelen kiáltást hallatott, elernyedt. - Tiéd vagyok! - Ábel magához ölelte. Megfeszítette magát a földön, megfordult, ő került fölébe. - Igaz lehet? Én vagyok? - Felemelte arcát. - A Semmiség? - Megmozdult a lány ölének mélyén. Lebuda egész testével válaszolt. - Körülfogsz, és bensőmben is te vagy! Te vagy a Mindenség! - Egymásnak feszültek, mintha még mindig nem lettek volna eléggé egymás közelében. Már nem különböztette meg saját mozdulatait az övéitől. Sose tapasztalt remegést érzett gerincében, amikor felhangzott Lebuda sikolya.
Még nem érkezett hozzászólás. Legyen Ön az első, aki hozzászól! Írja meg kérdését, észrevételét! |
Legnépszerűbbek