Schöpflin Aladár, a Nyugat neves kritikusa írja az 1917-ben megjelent műről: 'A hadnagynak elébe kerül egy bájos, friss, szűz zsidó lány, eltölti forró vággyal a galíciai városka sarában kiéhezett érzékeit, izgatott, három-négy jelenetben lefolyó szerelem támad köztük, s aztán jön a parancs, a katonának tovább kell menni, vége. … S érezzük a dolognak élményízét – Berkes maga is mint katonatiszt járta meg Galíciát, átélte azt a külső-belső szituációt, azt a lelkiállapotot, amelyet rajzol; a történet lírája az övé… Formailag is kiváló a novella… a hangulatot szuggesztív módon üti meg mindjárt az elején, és egységesen tudja tartani mindvégig.' Noha alig esik szó a műben magáról a háborúról, Belicska Andor, a Nyugat kritikusa Móricz Szegény emberekje mellett a Lipibokit nevezi 'háborús irodalmunk legszebb novellájá'-nak.